Vilém Flusser (1995): Andreas Müller-Pohle

English version: HYPERLINK http://www.muellerpohle.net/projects.html
(letöltés dátuma: 2008. 07. 30.)

Müller-Pohle fotográfiái elméleti munkásságának, gondolatainak tükörképei. A fotográfiával kapcsolatos teóriáit – amint különféle tanulmányok és előadások kapcsán kifejtette – a képek megtekintése előtt szükséges megismerni. Semmi sem nélkülözi a tapasztalatot, a logikát nála és ha a képek még spontán gesztusok végeredményeként is tűnnek, azok egy fegyelmezett, kigondolt mérlegelésnek köszönhetők.

A következő módon foglalhatjuk össze azt az elméleti megkötelítést, amely a fotográfiákat élteti:
A kamera egy olyan apparátus, melyet arra programoztak, hogy képeket állítson elő. A fotográfustól olyan tevékenység várható el, mely a programon belül realizálódik. Ha ilyen módon cselekszik, a kinti (látható) világról születnek képek. Ez a világ fénysugarakat tükröz vissza, melyeket a kamera érzékeny(ített) felületeken jelenít meg, és a fotográfus , aki a kamera programjában tevékenykedik „dokumentálja” a külvilágot olyan formán, ahogyan a fényképezőgép diktálja. De a fotográfus megtagadhatja a kamera programjában realizálódó tevékenységet. Áthelyezheti érdeklődését a külső (látható) világból a (fényképező)gép belsejébe. Koncentrálhat önmagában a fénysugarak „történéseire”, amelyek a külvilágból a kamerába jutnak. Az ilyen képek – melyeket az „ilyen” (kísérleti) fotográfus készít – nem „dokumentumai” a kinti (látható) világnak, hanem inkább a kamera programjának „leképezései”. Az elrejtett programot teszik ezek látható formává, és így kifehérítik a „fekete dobozt” (black box). Az ilyen képek fontosak, mert a kamera-program csak egy a sok apparátus-program közül, mely programok azért vannak, hogy fejlesszék, építsék érzékeléseinket, vágyainkat, érzéseinket, tudásunkat és cselekedeteinket. Valójában az ilyen fotográfus, aki visszautasítja, hogy a fényképezőgép programjában ténykedjen elkötelezi magát arra, hogy az automatikus apparátus köréből kilépjen azáltal, hogy megmutatja az elrejtett programot.

Andreas Müller-Pohle „Transformance” című könyvében – a kinti világ fényképészeti megjelenítése helyett – a kamera belseje felé irányuló fotografálási törekvéseit prezentálja. Stratégiája, hogy elkerülje a fényképezőgép programját, megtévesztően egyszerű. A kamera előír egy sajátos gesztus-sorozatot a fotográfusnak, amit végre kell hajtania: (1) vegye kézbe a fényképezőgépet; (2) nézzen a keresőn keresztül a kinti világra; (3) a látványvilágból válasszon ki egy „szeletet”; (4) nyomja meg a kioldót. Müller-Pohle a következő módon fordítja meg a sort: (1) fogd a kamerát; (2) nyomd meg a kioldót; (3) nézd meg az elkészült képet; (4) válaszd ki valamelyiket. Ami ezzel a fordított eljárással megtörténik, az a fotografikus látás valódi forradalma. A külső világ eltűnik. A választás szabadsága áthelyeződik a kioldó megnyomásának döntéséről a véletlenül készült számtalan kép választásának döntésére. Ez a gyakorlat nem a kamera programjában valósul meg, hanem a gép funkciója után; az automatikusan elkészült képeket követően realizálódik. A választás ismérvei többé nem a kép és a kinti világ kétes kapcsolata által határozódnak meg, hanem tisztán formaivá (esztétikaivá) válnak.

Ha a bemutatott fotókat szemléljük, némelyek eleganciájukkal és „absztrakt jellegükkel” hatnak. Az elegancia a fotográfus választási ismérveinek tulajdonítható: fotóit rengeteg automatikusan elkészített kép közül választotta ki. „Absztrakt jellegük” annak a problémának tulajdonítható, ahogyan kapcsolatot létesítünk a képek és a kinti világ tárgyai között: attól kezdve, hogy a fotográfus vakon készíti fényképeit, azok nem a fotográfus kinti világra irányuló „látását” mutatják, hanem azt, hogy a mozgó fényképezőgépbe milyen fénysugarak jutnak. Ennek ellenére, a fotók eleganciája és absztrakciója nem térítheti el a megfigyelőt az alapvető üzenetről, melyet hordoznak. Mi ez az üzenet: Meg lehet szabadulni a fényképezőgép programjától. Elhagyván azt, a kamera vakon fotografál, tiszta véletlenül, abszurd módon, szándék nélkül. És az ember közbelép, és értelmet ad ennek az abszurd automatikus funkciónak, gyakorolván a választás szabadságát. Az ilyen ember a szabadsághoz a véletlent használja, mint stratégiát.

Ez egy fontos üzenet. Ez túlvezet a fotográfia birodalmán, és egy lehetséges viselkedést érint minden automatikus apparátus környezetében. Ez a szabadság azt súgja, hogy a közeljövőben nem követelmény az, hogy harcoljunk, vagy fellépjünk az apparátus ellen; ellenben hagyjuk vakon működni, és válasszunk a közül, amit az apparátus produkált. Andreas Müller-Pohle fotói valójában ezt mondják: ne olyan módon fotografáljál, ahogyan kellene (kötelező), hagyjad hogy a fényképezőgép tegye meg helyetted azt. Ekkor szabadon választhatod ki azokat a képeket, amelyek számodra megfelelnek, és nem a kamera programja határozza meg azokat. Andreas Müller-Pohle fotói az automatikus apparátus arculatához tartozó szabadság megnyilvánulásai.

(Fordította: Gyenes Zsolt)